Még egy szörnyű hétfő reggel. Néha azt kívánom, bár ne léteznék.
Felvettem egy lila, dekoltázsos pólót, és egy miniszoknyát tűsarkúval.
Harmadszorra is belenéztem a tükrömbe, amit szerencsére nem törtem össze.
A hajamat kontyba fogtam, majd felcsatoltam, aztán az sem tetszett és egyszerűen csak kiengedtem.
Úgy döntöttem most nem a családom kíséretében megyek suliba, hanem egyedül.
Választhattam a BMV és a Ferrari között. A választásom most a Ferrarira esett.
250-el mentem miközben a zene ordított. Napszemüveget viseltem, bár egy napsugár sem volt láthatáron.
Mikor beértem, a parkolóban már nyüzsögtek az emberek.
Körülnéztem, meg is láttam őt. A kocsijának támaszkodva figyelt engem.
Enyhe jóindulatú mosolyt engedtem meg magamnak miközben kiszálltam a kocsiból.
Sok szem szegeződött rám, de csak egy embernek szenteltem minden figyelmem. Örültem, hogy ő sem gondolkodik máshogy. Liane Bartford, a francia cserediák, és April Morgan, a kapunál beszélgettek Lauren Maloryval, de még ők is engem néztek. Éreztem, hogy bizseregni kezd az arcom. A többiek még nem voltak itt, csak az utolsó öt percben voltak hajlandóak befáradni az iskolába, de nekem most olyan érzésem volt, hogy hamarabb be kell jönnöm. Ezt az érzést nem tudtam hova tenni. Liane Bartford bátortalanul mosolygott rám, én visszamosolyogtam, amin meglepődött. Ő nem volt olyan Barbie baba, de a körülötte lévő lányokat megvetettem.
Boldog mosollyal az arcomon közelítettem a kiszemelt fiúhoz. Kitágult szemmel nézett rám.
A kezemet nyújtottam neki, de előtte még levettem a napszemüveget:
Zöld szemét fogságban tartotta az enyém. Egy bátor, határozott mosolyt küldtem felé.
- Bella vagyok, Bella Cullen. - mutatkoztam be udvariasan, s bátorítóan mosolyogtam rá, amire ő is megengedett egy apró mosolyt és belekezdett.
- Edward vagyok, Edward Masen. - megráztuk egymás kezét, még mindig mosolyogva merültünk el egymás tekintetében. Pont ez volt a célom. Nem fogom hagyni, hogy az a kutya kapja meg a szerelmét. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy tetszem neki. Ugyanis a szíve csak úgy „kalapált” a mellkasában. Az ajkaimra nézett majd fel a szemembe, mire önkéntelenül megrebegtettem a pilláim.
- Nos, szóval milyen órád lesz? – kérdeztem.
- Biológia. – felelte kurtán.
Hirtelen én is zavarba jöttem. Zöld szemeit végigjáratta az egész testemen és a fejemnél állt meg, elidőzve a szememnél.
- Nekem is. – mondtam. – Megyünk együtt?
- Persze, mehetünk. – mondta és várakozóan rám nézett. Vettem a lapot, ezért próbáltam a leglassabb emberi tempóban menni.
Útközben beszélgettünk. Gyorsan repült az idő. Legfőképpen egymást kérdezgettük.
Felmerült a kedvenc szín, zene és virág, meg több jelentéktelen más dolog… Mindent meg akartam róla tudni. Kiderült, hogy zongorázik, sokat olvas, és egyfajta zenét szeretünk. A kedvenc köve a topáz. Érdeklődve kérdeztem meg a miértjét, de nem volt hajlandó válaszolni. Helyette lesütötte a szemét és témát váltott. Rákérdezett a családomra, legfőként Emmettre, Alice-re és Jasperre volt kíváncsi. Emmett említésekor különös fény jelent meg a szemeiben, amit nem tudtam megfejteni. A gondolkodása más, mint a többi emberé. Okosabb és talán túlontúl kedves is. Elmondása szerint ez nem igaz, de én váltig állítottam az ellentétét.
Annyit beszélgettünk, hogy el is ment az óra. Mr. Banner nem szólt ránk, bár néha - de csak én láttam - dühös pillantásokat küldött felénk.
Együtt ballagtunk ki a teremből és mentünk fizikára. Meglepődve vettem észre – tényleg nem tudtam, ez nem volt benne a tervben -, hogy az órarendünk majdnem teljesen egyezett. Egy kis eltéréssel. Nekem tesi helyett irodalom volt, matek helyett pedig kémia. De semmi vész. Van egy Alice nevű nővérem. Nem kell egyéb segítség. Néha-néha mikor olyat kérdeztem, akkor beletúrt bronzszínű hajába, ami egyébként is kócos volt.
Fizika kellős közepén voltunk mikor valami pihe szállt a hajába.
Elvetemült vágyat éreztem, hogy kiszedjem azt a pihét, beletúrjak a hajába, aztán pedig gátlástalanul falni kezdjem ajkait. De mivel csak az első lehetőség valósulhatott meg, ezért legalább azt meg kell próbálnom teljesíteni.
- Figyelj, van valami a hajadban. – fordultam oda hozzá. Megpróbálta kiszedni, de nem ment. Hálát adtam a szerencsémnek.
- Várj majd én. – mondtam. Kiszedtem a pihét, egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat és elvettem a kezem a hajáról. Kissé elpirult, a szemei csillogtak és mosolygott. Én is visszamosolyogtam.
- Köszönöm. – mondta lágyan. – Nélküled nem ment volna ez a roppant fontos akció.
- Szívesen. – mondtam vigyorogva. – Máskor is számíthatsz rám, hogy is mondtad? Ja igen „az ilyen roppant fontos akcióban”.
Tovább beszélgettünk. Minden fontos dolgot megtudtam róla, és ő is rólam, kivéve persze egy valamit. Azt nem is fogja. Remélem…
- Éhes vagy? – kérdeztem mikor ebédelni indultunk.
- Kicsit. – láttam a szemében valami mohó csillogást, amit nem tudtam mire vélni.
- Ülsz velem? – ajánlottam fel. Közben az asztalunkhoz néztem. Mikor találkoztam Alice tekintetével, küldött nekem egy mosolyt. Egy bíztató mosolyt.
- Persze, de egy valami idegesít. – túrt bele a hajába.
- Mi? – kérdeztem. Valamit rosszul csináltam?
- Azt, hogy mindig te teszed fel az olyan kérdéseket, amit egyébként nekem kellene.
Elmosolyodtam.
- Szeretem uralni a pályát. De ha akarod, legközelebb hagyom, hogy te kérdezz meg.
Megvettük az ételt – amit nem szándékoztam megenni. –, ismét csak egy szendvicset vettem. Beszélgetés közben olykor-olykor beleharaptam. Azért ezt vettem, mert ez nézett ki a legjobban. Már ha ez egyáltalán jól kinézhet…
Ismét elkezdtünk cseverészni. Elmélyülten beszélgettünk. Nem figyeltük a külvilágot. Bár párszor odasandítottam az asztalunkhoz. Alice vigyorogva beszélgetett Jasperrel, Rosalie valami alma izét evett, Emmett pedig az asztalterítő szélével játszadozott.
- És, mióta élsz itt? – kérdezte.
- Két éve. Gondolom, a többit már tudod.
- Ezt honnan veszed? – kérdezte meglepetten.
- A Forksiak rettentő pletykásak. – mondtam vigyorogva. Nem is hazudtam, csak nem mondtam el a teljes igazságot. Ez nem számít hazugságnak.
- Akkor legközelebb odafigyelek, hogy mit mondok el másnak.
- Az jó lesz. Vigyáz az ilyen dolgokkal. Ha fontos, akkor pár órán belül az egész iskola tudni fogja. Például: mikor ide jöttél. Még be sem tetted a lábad az iskola kapuján, de már mindenki tudott rólad.
Elkerekedett a szeme, én csak egy kedves mosolyt lövelltem felé.
- Ez igaz? – kérdezte.
- Hazudnék én neked? – kérdeztem. Ez viccesnek hatott.
- Nem. – elmosolyodott. – Először azt hittem, hogy nem bírsz engem.
- Miért? – kérdeztem, bár tudtam a választ.
- Mert úgy néztél rám. – összevonta a szemöldökét.
- Tudod nem voltam túl jó kedvemben. Elegem lett egy kis időre Forksból. A tinik néha kiborulnak. Nekem ez volt az első, és egyetlen. Sajnálom, ha megbántottalak.
- Megértem. Én sem szerettem Forksot. Nos, most már, kezdem megkedvelni. – Persze. A hülye korcs miatt… Vajon tudja, hogy a barátnője – talán már most – át fog alakulni vérfarkassá? Vigyáznom kell rá, nem engedhetem, hogy az a nőszemély bajt okozzon neki. Úgy vonzza a veszélyt, mint egy mágnes…
- Értem. – hajtottam le a fejem. A hátralévő órákon tovább és tovább beszélgettünk…
