(Bella szemszöge)
Minden nap kínszenvedés a suliban. Különösen a nem minden napi „embereknek”, merthogy mi közel sem voltunk emberek. Lehet ugyan, hogy hasonlítunk egy emberre, de véren élünk, hihetetlen gyorsan tudunk mozogni.
Természetesen a lelepleződésünket nem akarjuk kockára tenni, így próbáljuk visszafogni magunkat.
Mivel nem ember vérrel táplálkozunk – ez „Carlisle elve” -, állatvérrel csillapítjuk szomjunkat.
Bár ez közel sem olyan tápláló, mint a „rendes étel”, mégsem bánjuk, hogy így élünk.
Hisz mehetünk emberek közé, és nem kell szörnyeteggé válnunk.
Nem egyedül vagyok vámpír - mint azt már biztos kitaláltátok. - pontosabban 6 vámpírral élek egy rakáson. S bár, rajtam kívül, mindenkinek van párja, nem szomorkodom emiatt.
Lány létemre búskomorabb vagyok egy átlagos vámpírlánynál. Esme nagy bánatára, nem is akarok a közel jövőben megváltozni. Azt hiszem, jól vagyok én egyedül is.
- Bells. - trillázta Alice mikor belépett a szobámba Jasper kíséretében. - Gyere, indulunk!
Tudom, hogy itthon szeretnél maradni, de sajnos nem lehet. Carlisle mindenképpen szeretné, hogy velünk gyere, és én is szeretném. - vigyorgott a meglehetősen hiperaktív húgom.
- Tudod Alice, kicsi vagy és néha meglehetősen idegesítő.
- Jól van Bella, ezt megjegyzem! - vigyorgott rám.
- Azért szeretlek. - már én is vigyorogtam. Komolyan, mint a nagy gyerekek úgy viselkedünk.
Jasper köhintett egyet, hogy Alice teljes figyelme az övé legyen. Alice készségesen simult Jazz karjaiba. A bátyám nem bírta megállni ezért megfordította Alice-t és megcsókolta. Alice szenvedélyesen visszacsókolt. Hihetetlen gyorsan felejtették el, hogy én is ott vagyok.
- Emmett! - kiáltottam kedvenc medvebátyám után. - Gyere! Ingyen pornó!
Hatalmas kacaj hallatszott lentről ahol a nappaliban Rose és Emmett készülődtek, hogy végre suliba mehessünk. Akkor hatalmas lábak zaját hallottam az ajtóm felől.
Emmett ugyan nem volt kövér mégis hatalmasnak látszott és ezt az izmainak köszönhette… Mert ugye az is volt neki. Ő volt - egy gimis lány szerint, a Cullen család személyi testőre. - de természetesen csak viccnek szánta. S emiatt a kis vicc miatt Emmett órákig dőlt a nevetéstől. Sokan - nem is olyan sokan, mert féltek tőlünk-, hülyének néztek.
- Rosalie már mérges, úgyhogy gyertek le és menjünk suliba! - jött be Emmett. - Ja és Jasper, majd később folytassátok, mert most nem érek rá nézni. - Hát igen. A mi kis Emmettünk igen perverz fantáziájú vámpír.
- Tényleg ideje lenne menni. - Úgy éreztem Alice titkol valamit. Egyik nap ugyanis nem mondta el, hogy mit látott csak rám vigyorgott és feltáncolt az emeletre.
Most vettem csak észre, hogy nem éppen megfelelő ruhában vagyok.
- Bella ne tartson sokáig! - szólt nekem Alice, bizonyára látta, hogy át kellene öltöznöm.
Magamra kaptam egy kék hosszú ujjú pólót, aminek némi dekoltázsa volt, egy farmert és egy magas sarkút. Utáltam a magas sarkúkat, de Alice rám erőltette. Nem tudtam ellenállni Alice
Boci szemeinek. Közelharcot vívtam a pólóval, aztán én kerültem ki győztesen.
Fél perc múlva már Rosalie piros BMW-jében furikáztunk a suli felé.
A nagy nyüzsgés, ami ott fogadott, meglehetősen nem mindennapi volt. Erre fele a suliban nagy volt a nyüzsi, amiből a Cullen család kimaradt.
Abban a tudatban éltek, hogy Dr. Cullen és felesége örökbe fogadott minket. Mikor kiszálltunk a kocsiból néhány szem ránk szegeződött, s a fiúk nyálukat csorgatva bámultak ránk, viszont mi egy pillantással sem méltattunk senkit.
Ez így szokott menni, mégsem éreztem azt, hogy ez egy átlagos nap.
Beültem a biológia terembe, kiszedtem a könyveimet és bámultam magam elé.
(Edward szemszöge)
Beértem a suliba. Mindig is utáltam a sulit. Nem csak azért, mert tanulni kellet, mert azt tudtam. Nem voltam stréber, de tudtam.
Bementem az irodába Ms Cope ott fogadott engem.
- Szia! Te biztosan Edward vagy. Itt van az órarended. Jó tanulást!
- Köszönöm Ms Cope! Viszlát!
Egy Jessica nevű lány kísért el a biológia teremig. Be is mentem. Megtorpantam. Az osztályban nem volt túl sok pad és csak egyiknél volt szabad hely.
Hihetetlennek tűnt, de egy istennőnek kinéző lány üldögélt ott egyedül. Hosszú barna haja és aranybarna szeme volt. Mesébe illően nézett ki.
Talán még álmodom? Vagy csak képzelődöm… Hallottam, hogy a Cullen lányok rendkívül szépek, mégis meglepődtem. Le kellet volna vennem a szeme róla… le kellet volna, de mégsem tettem. Túl szép volt a látvány. Ő is rám nézett. Aranybarna szemeinek fogságában elvesztem.
Most már tényleg nem kellett volna bámulnom, mert akkor a tanár megkért, mutatkozzak be. Tudtam, hogy ha ránézek, elvesztem a fonalat, és már az első nap tiszta hülyét csinálok magamból.
A tanár közölte, hogy Bella mellé kell ülnöm. Bizony, így hívják Őt.
Néha-néha rásandítottam. Mikor ránéztem akkor vagy ő is engem nézett - nem túl barátságosan - vagy kicsit tartózkodóan elhúzódott.
Egész óra alatt, egy cseppet sem figyeltem a tananyagra, csak őt néztem és gyönyörködtem a szépségében.
Mert ilyet nem minden nap lát az ember…
(Bella szemszöge)
Mámorító édes illat. Igazán türtőztetni kellet magam, hogy ne ott, a biológia teremben öljem meg! Sikerrel is jártam.
Bíztam benne legközelebb már jobb lesz… Mégis kételkedtem benne. Egy ilyen, mámorító illatot nem lehet megszokni.
Bár nagyon idegesít ez a fiú. Folyamatosan engem bámul, mintha valami kirakatban lennék.
Azért megértem.
A vámpírokról tudni kell azt, hogy természetfelettien szépek, vonzóak, jó az illatuk. Én sosem vágytam erre.
Túlságosan más vagyok én ezekhez az emberekhez képest…
- Még mindig aggaszt Bella? - kérdezte Alice.
Ennyire át lehet rajtam látni?
- Túlságosan is. – mondtam, és arra fele néztem ahol ő ült Jessica Stanley, Mike Newton, Erik Yorkie, Angela Webber és Ben Cheeney társaságában.
- Ne aggódj, semmi gond nem lesz! Láttam.
- Alice, tudod jól, hogy a látomásaid képlékenyek… Soha semmit nem tudhatunk biztosra.
- De bizakodhatunk. Ez néha elég.
- Tudom. De ha nem voltál még ilyen helyzetben, akkor fogalmad se lesz róla, soha. Ha ilyen érzés támad rád, mikor a legkevésbé számítanál rá. Egyszerűen szörnyű.
Most éreztem csak igazán, hogy szörnyeteg vagyok. Szörnyű érzés…
- Ne aggódj! Ha gondolod, átváltom a matekot biológiára, és akkor együtt leszünk… Segítek neked. Mindenben.
- Miről van szó? - kérdezte Jasper mikor odaért hozzánk és leült Alice mellé.
- Van egy fiú, Edwardnak hívják. - a fejemmel gyorsan a fiú felé intettem. Jasper vette a lapot. - És azt hittem meg fogom ölni… irtó rossz volt Jazz…
- Gondolom. Én is érzem az illatát. Tök jó, de nekem más az esetem.
Lassacskán Emmett és Rosalie is csatlakozott hozzánk. Nekik is elmeséltem az előbb történteket.
Emmett és Rosalie is egyetértettek azzal, hogy mostantól legyek egy kicsit óvatosabb.
Sikeresen „megettem” azt a szendvicsnek nevezett valamit. Szörnyű íze volt. Mintha a vámpír a földet enné.
Hírtelen pár mondatfoszlány csapta meg a fülem:
- Tudod a Cullenek nagyon furcsák. Olyan maguknak valók. Szerintem inkább hagyd őket, nem érdemes rájuk pazarolni az időt…
Nem is törődtem ezzel, inkább tovább „ettem” azt a valamit…
Vége lett az utolsó két órámnak is és a parkoló felé vettem az irányt.
Ő, vagyis Edward már a Volvója mellet állt látszólag valamire várt.
Mikor meglátott engem, láttam valami fura fényt a szemében. Alig láthatóan nyeltem egyet.
„Mély levegőt… ne lélegezz sokat…” – suttogtam magamban.
Nem mozdult, engem nézett fürkészően.
„Csak bírd ki, meg fogod csinálni…” - biztattam magam.
Csak álltam. Vártam a többieket. Főként Rosalie-t és Alice-t.
Rosalie-t azért mert ő visz minket haza, Alice-t pedig azért, hogy lelki támaszt nyújtson nekem.
Mert ez így nem lesz jó… félek… hihetetlen. Jobban rettegek attól, ami vagyok, mint bármi mástól…
(Edward szemszöge)
Csak ott állt a kocsi mellet, látszólag nézett ki a fejéből, de én tudtam, hogy nem azt teszi.
A szeme máshogy csillogott. Szép szeme volt, el lehetett mélyülni benne…
Jessica az ebédlőben furcsa dolgokat mondott… még mindig azokon a szavakon rágtam magam.
„Tudod a Cullenek nagyon furcsák. Olyan maguknak valók. Szerintem inkább hagyd őket, nem érdemes rájuk pazarolni az időt…” aztán tovább csacsogott Mike-kal.
Az emlék még mindig élt a fejemben.
Eleredt az eső. Nem érdekelt különösképpen.
Felhúztam a kapucnit és tovább figyeltem a lányt, aki felkeltette érdeklődésem.
Őt figyeltem. A szívem rendesen ki akart ugrani a mellkasomból. Előhúzott egy piros esernyőt, ami remekül passzolt a szürke kabátjához és hófehér bőréhez. Aranybarna szempárja a távolba meredt. Azért a kicsinyke agyam azért felfogta, hogy egy ilyen lány - akár mondja Jessica akár nem - tényleg fura. De jó értelemben. Talán már túlságosan szép, s a legtöbb fiú álma, hogy egyszer Ő is viszonozza rajongását. Szerintem már betegesen rajongom érte.
Jessica futott felém pár könyvvel.
- Hey, Ed, ezeket otthagytad. - Talán kicsit szétszórt vagyok? – Öhm… akkor… szia.
- Köszi, és szia. - Jessica úgy pirult el miközben engem nézett, mint egy paradicsom.
Otthagytam a biológia könyvet - rettentően vastag könyv volt. -, és a fizikát. És tényleg… szétszórt vagyok.
Oda sem figyeltem mit csinálok. Akkor vettem csak észre, hogy el fogok esni mikor már megtettem…
Hasra estem és a könyveim kétfelé repültek. A biológia könyvem bele a sárba, a fizikát nem tudom.
Felvettem a biológiát és a szememmel a másik elveszett könyvem kutattam.
Halkan szitkozódtam. Megtaláltam a könyvet - nagy nehezen. - be volt esve egy autó alá.
Ouch… akkor láttam meg ki áll az autó előtt.
Maga Bella Cullen. A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni.
Elvesztem aranybarna szemei fogságában.
Na ebből, hogy kerülök ki?
Üres szemekkel méregetett engem. Testalkata aggasztóan merev, és nyugtalan volt, mintha arra várna…
Valamire, ami változást hoz az életében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése