2. rész.

(Bella szemszöge)

Csökönyösen szorongattam a kezem, hogy még véletlenül se nyúljak oda és véssem bele körmeim az ő nyakába.

Mert könnyen megtehetném… Csak egy apró mozdulat.

Talán senki nem látja és elvihetném magammal az erdőbe…

Csak pár lépés hiányzott…

Nem több mint két nyomorult lépés és azt a meleg, édes vérét ízlelhettem volna.

Túl finom lenne, hogy csak úgy vérrel teli testét ott hagyjam. Kiszívnám az összeset, semmit sem hagyva…

Most éreztem csak igazán… szörnyeteg vagyok!

Nem több mint egy vérszopó… Túlságosan is vágyom a vérére!

Kihozza belőlem a lelkem mélyén lévő szörnyeteget. Kikészít!

Miért nem húz vissza Floridába az anyjához?

Sokkal, de sokkal jobban járna. Floridában nincs sok vámpír, de neki még ez is életveszélyes.

Sok kétely merült fel bennem… Maradjak Forksban? Vagy húzzam el a csíkot Washington államból, és a közelébe se menjek? Hagyjam ott a családom és éljek egyedül?

Sorsom megpecsételődött? Ó igen, csak ezért a senkiháziért! Én előbb voltam itt…

Mit képzel ez magáról? El kell mennem, hogy tisztán lássam a dolgokat.

Mikor feleszméltem Alice rázogatott, a könyv sehol, Edward már elment…

- Bella… Bella… Bella… Bella… - ismételgette, és közben rázogatott.

- Mi van? - kérdeztem vissza bunkón.

- Minden rendben? - aggódott értem. Vagy a fiú miatt?

Az a senkiházi!

- Miért, nem úgy néz ki? – flegma hangszínem megijesztett. Ez is miatta van!

- Nem, nem úgy néz ki! – ő is átváltott erre a hangnemre. – Majdnem most öltél meg egy embert, ha nem vetted volna észre!

- Képzeld észrevettem!

- Szerintem ideje lenne menni. Látogasd meg a Denali klán-t és nyugodj le!

- Oké…

- Menj a kocsival. Mi majd megyünk gyalog. Nem gond. – megölelt és visszament a suliba.

Beszálltam a BMV-be és hajtottam vagy 150-el. Nem számított gondnak. Egy rendőr, ha megállít, csupán pár szempillarezgetés kell és semmi probléma…

Fogalmam sem volt merre járok, csak tudtam, ha arra megyek, akkor megtalálom Alaszkát, és a Denali klán-t.

Köztük Tanyával, Kate-tel, és Irinával volt olyan kapcsolatom, hogy már olyan érzésem volt néha, mintha a testvéreim lennének.

Carmen olyan volt mintha az anyám lenne, és Eleazar is olyan volt mintha az apám lenne.

Mindig számíthattam rájuk. Eleazar mindig szívesen segített a képességemmel kapcsolatosan, hiszen ő fedezte fel azt is.

Nagyon nehezen de végül is kitaláltuk mi az, és hogyan kell használni.

Egy pajzs nem mindennapi dolog.

Azt se felejtsük el, hogy emberi életemben itt éltem. Itt haltam meg, és Carlisle-lal is itt találkoztam.

Emberi emlékeim lassan eltűntek az emlékezetemből. De azért valamire emlékszem.

Mint például az apám szeretete.

Ezeket az emlékeket talán sosem felejtem el. Talán mindig benne lesznek a fejemben, és nem hagynak el…

Az apám, Charlie Swan is itt halt meg, húsz évvel utánam. Én el akartam mondani neki, hogy vámpír vagyok, de Carlisle megígértette velem, hogy egy szót sem szólok, és soha többet nem beszélek az apámmal. Később találkoztunk Esmével, illetve nem én. Csak Carlisle… megmentette az ő életét is… Nekem eleinte nem tetszett az ötlet, de mivel nem akartam, hogy Carlisle boldogtalan legyen, beleegyeztem.

Aztán jött Rosalie. Őt szintén Carlisle változtatta át, de én találtam rá. Emmettet Rose találta meg és Carlisle változtatta át.

Alice és Jasper később jöttek.

Eldöntöttem, ha Alaszkába érek, meglátogatom apán sírját.

Talán a ház is megvan. Tulajdonképpen az én örökségem, csak előbb haltam meg, mint ő.

Na itt ez a gond.

De mégha a ház meglenne is, már biztos lerombolták. Több mint 100 éve történt… Már biztos nincs meg.

Kicsit nosztalgiázhatok azért.

Nem tudom mikor értem a házhoz, csak ültem a kocsiban.

A hajam felcsatoltam mert idegesített

Kipattantam a kocsiból. Odamentem a házhoz, éppen csengetni akartam mikor:

Puff…

- Bella! - Tanya visítva ugrott a nyakamba.

- Tanya… - elmosolyodtam. Tanya semmit sem változott. - Semmit sem változtál.

- Te se… - mondta miközben már elengedett.

- Oké, hol vannak a többiek? - nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom őket.

- Vadásznak. Nemrég mentek el. Meddig maradsz?

- Holnapig. Csak lenyugodni jöttem…

- Hát az rád fér… Na mesélj.

Azzal leültünk a kanapéra és belekezdtem a mesélésbe.

Mikor befejeztem úgy tátogott mint egy hal.

- Ez most komoly? - bólintottam.

- Szegény. Pont, mint abban a filmben… nem jut eszembe a neve.

- Az egészen más…

- Nem egészen.

Aztán tovább és tovább beszélgettünk.

(Alice szemszöge)

Jasperrel kézen fogva haladtunk a suli udvar felé, s észrevettük, hogy itt-ott ránk néznek.

Hirtelen megálltam.

„- És visszamész? - kérdezte Tanya.

- Persze – mondta Bella – Csak aggasztanakezek a dolgok. – Lehet, hogy nem megyek vissza. Bár a szívem visszahúz.

- Megértem. – Tanya elmosolyodott. - Ha van kedved, nyugodtan költözhetsz ide is. Szívesen látunk.”

Ledermedtem álltam az ajtó előtt…

Mi az, hogy nem jön haza?

- Mit láttál szerelmem? – kérdezte gyöngéden Jazz.

- Bella…

- Mi történt? - már kezdett aggódni.

- Elküldtem Denaliba.

- Igen, és?

- Elküldtem Denaliba, hogy nyugodjon le, de arra nem számítottam, hogy Tanya maradásra bírja.

- Hogy maradásra? Mi ez az egész? – ezt olyan gyorsan hadarta, hogy komolyan oda kellet figyelnem, hogy az egészet halljam…

- Most láttam. – előhúztam a telefonom. – Erre még én sem számítottam.

Tárcsáztam legjobb barátnőm számát, hogy kérdőre vonjam ezzel kapcsolatban.

Egy csörgés után már felvette.

- Haló? - kérdezte.

- Szia Bella, mi ez az egész? Előbb láttam, hogy ott maradsz Denaliban..

- Ez nem az, aminek hiszed, csak megfordult a fejemben.

- De akkor miért láttam? – kérdeztem döbbenten.

- A látomásaid képlékenyek Alice. – mondta – Ja, és Tanya üdvözöl.

- Én is őt… De ez fura.

- Tudod, hogy zavarom a vételt. – nevetett.

- Jaj, tényleg… Ezt mindig elfelejtem. Holnap találkozunk. Szia.

- Szia.

- Na mi volt? - kérdezte Jasper miközben átölelte a derekam.

- Semmi. Csak megfordult a fejében, de nem akarta. Különben is, ahogyan ő mondaná „zavarja a vételem”.

- Ez jó. – nevetett.

- Nagyon jó. Mi vagyok én, TV?

Nevetve ballagtunk az utca végéig és onnantól futottunk az erdőben.

Villámgyorsan elértük a házat. Emmett és Rosalie már otthon voltak.

Mikor beléptünk a házba elsőnek Rosalie-t láttuk meg. Emmett épp akkor jött le a lépcsőn kezében a műsoros újsággal.

Leült a fotelbe s tovább nézte az újságot.

- Sziasztok skacok. – üdvözölt percekkel később. – Rosalie nem fog semmi érdekes menni este tizenegyig.

- Sziasztok. – köszöntünk.

- Miért, mi lesz akkor? – kérdeztem.

- Akkor mennek a felnőtt filmek, kicsi lány. – világosított fel.

Kicsi lááány?

Mióta vagyok én kicsi lány?

Villogó szemmel néztem rá.

- Pont mint egy dühös pincsikutya. – nevetett Emmett.

- Hát ezt nem úszod meg szárazon. – mondtam. – Szó szerint.

Azzal a konyhába mentem. Egy edénybe vizet engedtem, és az egészet, ami benne volt, Emmett fejére öntöttem.

- Vigyázz! A kicsi lányok veszélyesek! - mondtam gúnyosan. – És a pincsi kutyák is… – ekkor már én is nevettem.

- Hééé… ez nem volt fair! - mondta sértetten.

- Ki mondta, hogy fair leszek? - elmosolyodtam.

Rosalie, Jasper és Én azon nevettünk, hogy Emmett szitkozódva felmegy az emeletre.

- Mint egy durcás kisfiú! - kiáltottam utána.

Együtt nevettünk, s még jobb volt, hogy Emmett is velünk nevetett.

(Bella szemszöge)

- Hey, Tanya. Elmennék apám sírjához, ha nem gond.

- Nem, dehogy. Irina vásárolni ment Kate-tel. Én meg addig elleszek Carmennel.

- Oké. Szia.

Beültem az autóba és elhajtottam a temetőbe.

Az telis-tele volt sírokkal.

Pedig Alaszkában nem valami sokan élnek. Legalábbis itt.

Nem tartott sokáig megkeresnem Charlie Swan sírját

Boldog voltam, hogy megtaláltam.

Itt nyugszik:

Charlie Swan.

1879-1929

- Szia apu. - köszöntem. – Látod, eljöttem. Sajnálom a sok időt. Remélem, megbocsátasz.

Lesöpörtem a havat a sírról.

- Ne haragudj apa. Carlisle megtiltotta, hogy beszéljek veled, s miután meghaltál nem bírtam eljönni ide. Fájt az emlék.

Nem voltak a temetőben. Elhagyatott volt.

- Hiányzol apu.

Megsimogattam a sírt. Elég buta viselkedés volt ez, de mégis kellet.

Apám emléke akaratlanul is, de lyukat ütött halott szívemre.

Fájt, hogy itt hagyott. És az is fájt, hogy én nem törődtem mostanáig vele.

Szaggatottan sírtam. Könnyek nélkül.

Éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Megnéztem. Csak egy SMS jött.

A telefon kijelzője a Tanya nevet írta ki.

Elkezdtem olvasni az SMS-t.

„Hol vagy ennyi ideig? Kezdek unatkozni nélküled.

Gyere Bells. Szia.”

Szuper. Ennyi ideig megyek el, és már hiányzom?

- Bocsi apu. Tanya hiányol. Szeretlek. – még egyszer megsimogattam a sírkövet és kimentem a parkolóhoz.

Jól esik néha a szörnyeteg lelkének, ha végre megnyugodhat… Én megnyugodtam. Most már nyugodtan mehetek a fiú közelébe. Talán meg is ismerhetem. Természetesen a vére még mindig csábított, de úgy érzem, képes vagyok ellenállni.