időmből is csekélyke volt.
(Bella szemszöge)
Nem érdekel!
Szóval, akkor most mit is érzek?
Mit érezhetnék?
Nem, nem vagyok féltékeny!
Egy vámpír nem lehet féltékeny…
De igenis lehet!
Ez nevetséges, amit csinálok!
El kellene mennem… Miért nem maradtam Alaszkában?
Jobban tettem volna.
Sokkal!
„Éld tovább az életed…” - gondoltam.
„Mintha nem is létezett volna” – győzködtem magam.
De ez nem megy!
Ha nem mentem volna át tegnap, akkor nem lenne ez az egész és élhetné az életét.
De nem!
„Ezt jól megcsináltad!” - szidtam magam.
Kidöntöttem pár fát idegességemben, s azokat még ideges sikítások körítették.
Ez volt életem legrosszabb napja.
(Alice szemszöge)
Ideges voltam.
Remélem nem tett semmi meggondolatlanságot…
És ha igen? – kérdeztem aggódva saját magam.
Össze-vissza mászkáltam a szobában 10 és negyed másodpercenként kinézve az ablakon.
Jasper aggódva figyelt engem, de meg nem szólt semmit.
Idegesen a hajába túrt, majd felállt és megölelt.
- Minden rendben lesz. – hajtogatta, de úgy gondoltam csak magának, mintsem nekem.
- Hát remélem. – a hangom elcsuklott. – Nagyon kuszák a gondolatai. Mindig mást tervez el. Egyszer eltervezte, hogy hazajön, máskor megöli a lányt, máskor meg visszamegy Alaszkába.
- Remélem, az első fog megtörténi. - bár a hangja kétségekkel volt teli.
- Ez meggyőző volt… - mondtam szarkasztikusan.
Két karja közé zárt, és én készségesen simultam hozzá.
Néha-néha beszippantottam mámorítóan jó illatát, s csókot nyomtam ajkaira.
Pár perccel később egy hangos ajtócsapásra lettünk figyelmesek.
Az, aki becsapta az ajtót most hangos léptekkel ment az emeletre, s mikor beért a szobába, úgy bevágta az ajtót, hogy az megreccsent, s hajszálon múlt, hogy nem ment tönkre.
Megéreztük Bella jellegzetes levendula - vanília illatát.
Felpattantunk a helyünkről és rögvest a zaj irányába suhantunk.
Jazz furcsa fintort vágott.
- Mi a gond szerelmem? – kérdeztem
- Nagyon ideges, az érzelmei furcsák. Percenként változzak. – mondta. Mérhetetlen nagy
aggódás volt a tekintetében. Én is elkezdtem aggódni.
- Ez nem lesz jó… Segítenünk kell neki.
- Alice, drágám. Biztos, hogy ez a legjobb alkalom? – kérdezte és kutatva nézett a
szemeimbe, de mivel, gondolom, ott csak makacsságot látott, lemondó sóhajjal bekopogott Bella ajtaján.
- Bella? – kérdeztem bizonytalanul. Rettentően aggódtam. – Minden rendben?
Csend, nem válaszolt. Kopogtattam.
- Bella kérlek, nyiss ajtót. – senki nem válaszolt.
- Ha nem nyitsz ajtót, akkor mi megyünk be… – semmi.
Megragadtam a kilincset, s benyitottam.
A szoba romban állt.
Könyvek a földön, a könyvespolc romokban, a TV tönkrement.
Két és fél másodpercig kutattam utána, majd a sarokban találtam meg kuporogva.
- Bella… jézusom! – nagyon megijedtem, bár eddig is nagyon aggódtam.
- Bella… – suttogta Jazz is.
- Sziasztok. – suttogta. A hangja rekedtes volt. Odaültem mellé, megöleltem. Rám sem
figyelt csak az ablakon bambult ki.
- Ne aggódj… minden rendben lesz! Tudom, láttam. – nem hazudtam. Valóban láttam, úgy
kb. egy napja. Tényleg minden rendben lesz… Remélem.
Nem válaszolt.
- Ha nem lenne néha sötétség, sosem látnánk a csillagokat. – suttogta, de nem nézett ránk.
Mi válthatta ezt ki belőle? Segélykérően Jazzre néztem. Ő összeráncolt homlokkal nézte Bellát.
Bella ismét rekedtes hangot adott ki.
- Köszönöm.
- Micsodát? – kérdeztem.
- Hát azt, hogy törődtök velem, de nem kell! – még most is olyan makacs!
Megöleltem és egy apró puszit nyomtam az arcára.
- Ugyan, semmiség! – öleltem meg. Fejét a vállamra tette. Szaggatott sírásba kezdett.
A szívem megszakadt…
- Bella… - Jasper a vállára tette a kezét, hogy nyugtassa. – Mesélned kellene. Egyik percről a másikra szerelmes lettél? – kérdezte.
- Ez nem így történt. – mondtam én. – Az úgy történt… - kezdtem, de Bella befogta a
számat.
- Majd én…- kezdte, viszont most én vágtam a szavába.
- Biztos? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, hisz ez még nagyobb
bánatot okozhat neki.
- 100 százalék! – mondta. Egy apró mosoly jelent meg a szája szélénél. Jazzre nézett. – Kérlek, ne engedd, hogy kiboruljak.
Szerelmem bíztatóan rámosolygott Bellára
- Az úgy kezdődött, hogy rendbe raktam a szobám, akkor támadt az ötletem, hogy meglesem őt, hogy mit is csinál. El is mentem hozzá. Beültem a hintaszékbe, és néztem őt. A gondolataimba merültem. Egyszer csak megszólalt. A nevemet suttogta. A szívemben valami melegséget éreztem. Tudtam, hogy nem fogok többet tudomást sem szerezni róla. Hihetetlen, de szerelmet éreztem. – a hangja elcsuklott, majd egyszer csak folytatta:
- Aztán még egy párszor kimondta a nevem. Olyan jó érzés volt! De arra nem számítottam, hogy azzal a lánnyal van együtt. És tényleg iszonyat féltékeny lettem. Nem tudjátok milyen érzés is volt az! Mintha a szívem kettészakadt volna. Mintha a szívem megszűnt volna létezni… Nem hittem volna, hogy egy vámpír képes ilyesfajta érzelmet érezni. Meg akartam ölni őt! Esküszöm, hogy meg akartam! Akkor jutott eszembe Carlisle. Mit szólt volna, ha megölöm? Jobbnak láttam inkább elmenni… A többit már tudjátok.
Jasper ámulattal nézett rá.
- Bella hihetetlen vagy! Nem hittem volna, hogy akárki is képes lett volna ezt végigcsinálni . Sosem hittem volna! – mondta volna, de Bella félbeszakította.
- Jasper… - mondta jelezve, hogy fejezze be.
- Jaj Bella, tudod, hogy szeretünk. – öleltem meg a legjobb barátnőmet, aki egyébként a
húgom is.
- Tudom. Én is titeket. – azzal kémlelni kezdete a messziséget…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése